Mennyit szabad hordozni?

A babákat, gyerekeket nem lehet túl sokat hordozni. A hordozás testileg és lelkileg is nagyon jót és csak jót tesz nekik. Ezért a gyerek szempontjából nincsen semmi okunk rá, hogy korlátozzuk a hordozás mennyiségét. Az persze másik szempont, hogy ha mi magunk nem szeretnénk vagy nem tudunk akármennyit hordozni. A hordozás kettőnkön múlik: annyit hordozzunk, amennyi a gyereknek és nekünk is jólesik.

Hogyan fog elkezdeni forogni, mászni, járni?

Ahogy a baba idegrendszere fejlődik, érik, egyszer csak eljön a forgás, a kúszás, a mászás és a többi mozgásforma ideje. A baba belül megérik rá, és ilyenkor ő maga jelzi a mozgásigényét: lekéretőzik a hordozóból. Eleinte egészen rövid időkre, majd fokozatosan egyre többször és hosszabb időkre. Ezért van az, hogy a babákat lehetetlen túl sokat hordozni.

Sőt! A mozgásfejlődés hátterében álló idegrendszeri érés motorjai a tapintásos és a mozgatásos ingerek. Azaz pont azok az ingerek, amelyekből hordozáskor kap a baba bőséggel, letéve pedig nem kapja őket. A hordozás tehát ahelyett, hogy veszélyeztetné, pont ellenkezőleg: fejleszti a baba mozgását. A korai fejlesztő módszerek valójában a testkontaktus, a hordozás bizonyos elemeit pótolják. A hordozás a lehető legjobb korai fejlesztés.

Ha mindig viszem, amikor kéri, hogyan fog magától jönni?

A babát a belső, idegrendszeri érése és az utánzás hajtja abban, hogy megtanuljon járni. Mászni, felülni, felállni, majd járni kihívás, öröm, boldogság, siker: a gravitáció legyőzése, a világ meghódítása. Azonban amikor a gyerek már tud már járni, még sokáig nem tud még jönni a mi célunk felé a mi tempónkban. Méghozzá azért nem, mert a másik emberrel együtt egy adott cél felé haladás tulajdonképpen egy másik mozgásforma, mint a járni tudással kialakuló totyogás. Olyannyira másik, hogy a két mozgásformának az agykéregben máshol van az idegrendszeri központja!

Ezért a már járni tudó gyereknek bár van igénye arra, hogy totyogva felfedezze a világot maga körül, mégsem tud még velünk jönni, így ha szeretnénk eljutni valahova, a totyogónknak, kicsi gyerekünknek segítenünk kell, vagy pedig az irreális elvárásunk folyamatos feszültség forrása lesz. Ez a segítség lehet hordozás, és lehet babakocsi is. A lényeg, hogy nem attól fog jönni a gyerek nagyobb korában, hogy megvonjuk tőle kiskorában a segítséget, amitől hozzászokik, hogy önállóan jöjjön, hanem attól, hogy - úgy négyéves kora körül - megérik rá! És úgy, ahogy megtanult annak idején járni, megtanul majd jönni is.

Félek, hogy elkényeztetem! Hogyan lesz önálló? Mitől nem lóg majd mindig rajtam?

A babának a testközelség, a ringatás, a hordozás biztonságot ad. Már magzatkorában is folyamatos érintést, ringatást, szoros ölelést és mozgatást kapott, ez az ismerős közege. Ha úgy tetszik, már a pocakban töltött kilenc hónap alatt elkényeztettük őt. A születése után testileg és lelkileg is ugyanezt a gondoskodást várja. Hogy testileg mennyire erre van szüksége, arra példa a fent leírt mozgásfejlődési mechanizmus. Vagy az is, ahogyan a baba légzőközpontjának a működését kiegészíti a testközelség (a részleteket ld. a Kap levegőt a baba a hordozóban? című cikkünkben).

Hogyan hatunk azonban a hordozással a felnövekvő ember lelki fejlődésére? Amikor a babát hordozzuk, folyamatosan a rendelkezésére állunk: mindig pontosan annyi figyelmet kap, amennyire szüksége van, óhatatlanul, sőt gyakran észrevétlenül nagyon érzékenyen reagálunk a testi és az érzelmi igényeire, azaz folyamatosan segítünk neki abban, amire éppen szüksége van. A baba ettől

• kiegyensúlyozott és elégedett lesz,
• megtanulja, hogy számíthat ránk, ha segítségre van szüksége, és
• megtanulja, hogy az egyes problémáira mi a gyógyír.

Felnövekedve pedig alkalmazza mindezen tudását, azaz

• pontosan érzékeli a testi és lelki szükségleteit, és gyógyírt talál rájuk;
• vagy ha ez egyedül nem sikerül, bizalommal fordul a másik emberhez,
• mindettől pedig önbizalommal teli és önálló, talpraesett ember lesz.

Tényleg összefüggés van tehát a babakori gondoskodás és az önállóság között, csakhogy nem az elkényeztetés logikája szerinti, hanem pont fordított. Nem attól lesz önálló a gyerekünk, hogy jó korán hozzászoktattuk, hogy egyedül boldoguljon. Hanem attól, hogy az öngondoskodásához mintát adtunk azzal, ahogyan mi gondoskodtunk róla; és hogy megtapasztalta, hogy érdemes a másik emberhez segítségért fordulni, ha erre van szüksége.