A csecsemőnek arra van igénye, hogy folyamatosan érezze egy ismerős ember testközelségét. Ez napközben praktikusan hordozást jelent. A babának ezt az igényét a legtöbb anyuka érzi: vágyik rá, hogy kisbabáját megfogja, ringassa. Jelen van azonban egy olyan vélemény is a társadalomban, hogy a kisbabának el kell lennie hosszan, egyedül, letéve egy kiságyba. A kisbabák általában nincsenek így el.
Lehet, hogy az anya is így gondolkodik, de talán gyakoribb, hogy az anyában erős a vágy, hogy babusgassa babáját, kívülről azonban más elvárásokkal szembesül. "El fogod kényeztetni!" - hallja. Akik ezt mondják, kétségtelenül jó tanácsokkal szeretnék ellátni az újdonsült szülőket, mégis akaratlanul összezavarják őket. Hiszen azt üzenik számukra, hogy amit belülről éreznek, arra nem szabad hallgatni. Pedig dehogynem!
Ahhoz, hogy harmonikus legyen a gyermek és az anya, majd később a felnövekvő ember és a körülötte élő többi ember kapcsolata, a babát nem leszoktatni kell arról, hogy az anyukájával legyen, hanem ki kell elégíteni ezt az igényét. Méghozzá úgy, hogy közben ez az anya számára is élvezetes legyen.
Ha a babának a "hordozási igénye" kielégül, akkor tovább tud lépni és el tudja engedni az anyját - szépen, fokozatosan. Sőt, ha az anya kielégítette babájának igényeit, ő is könnyebben el tudja engedni majd gyermekét - szépen, fokozatosan.
Tapasztalatból tudom, hogy a gyerekek nem ragadnak oda örökre a hasunkra - hátunkra, még ha így is érezzük pár hónapos korukban, amikor napi sok-sok órát hordozzuk őket. Másfél éves korukban úgy szaladnak - jó, ha utolérjük őket. És hogy hol lesznek kamaszkorukban? Reméljük jó helyen, hiszen igyekszünk megadni nekik babakoruktól fogva az érzelmi biztonságot.
