Amíg a gyerek még nem olyan önálló, hogy egyedül is járjon, amikor kimegyünk a szabadba, ugyanazt az elvet alkalmazom, mint hidegben: szobai ruhában kötöm össze magunkat, és együtt védekezünk a víz ellen. Nem túl nagy eső ellen megvédhet az esernyő. Ennek hátránya, hogy elveszítem vele egy szabad kezemet. Éppen ezért én jobban szeretem az esőkabátot, amit egy vízálló, karimás viharkalappal egészítek ki. Ha a gyerek a hátamon van, felveszem magunkra a megfelelően nagy esőkabátot (vagy esőponcsót), aminek a kapucnija a gyerek fejére kerül. Nekem jut a viharkalap. Ha a baba elöl van, vagy csípőn hordozok, nekem jut a kapucni, a picinek a kalap – ami elég nagy ahhoz, hogy még a hátára is jut belőle, ha esetleg nem záródna rajta elég jól az esőkabát. Van, aki annyira nem szereti magán a zörgő esőkabátot (és a kezét lefoglaló esernyőt sem), hogy inkább ázik, és olyan vastagon öltözik, hogy azalatt az idő alatt, amíg kint van, ne ázzon át a ruhája. A vastagon öltözésbe a kendőt is bevonja: olyan kötést választ, hogy több réteg anyag fusson a gyerek hátán. A fejét (a gyerekét is) sapkával védi, és több sapkát visz magával, hogy ha átázik cserélni tudja.
Amikor már a gyerek is önállóan közlekedik, tetőtől talpig vízhatlanba öltöztetem: gumicsizma, vízhatlan nadrág (mi csak lucsokgatyának hívjuk), esőkabát – és jöhet a felülmúlhatatlan élvezet, a pocsolyázás! Nekem is csak az esőkabát marad, hiszen szükség esetén a vizes gyereket kötöm magamra, ez ellen az ernyő nem véd! Amíg nincs szükség a kendőre, az esőkabátom alatt kanyarítom magamra, addig se ázzon. Éppen elég, amennyit élesben ázik!