Csimpik és hippik. Baba- és gyermekhordozás évszázadokon át

Hordozásról szóló beszélgetéseken, tanfolyamokon sok hasonló kérdéssel, megjegyzéssel találkozom: „Persze, Afrikában az anyák magukra veszik a gyerekeiket. De nálunk?!” „Jó, hogy nekem itt a hordozókendő. De hogyan csinálták régen?!” „Nagyon felkapott lett most a hordozás. De ez nem csupán divat, múló hóbort?”
Honnan is kezdjem?

Európában a hordozás az 1960-as években valóban „hóbortból” született újjá – az amerikai hippimozgalom közvetítésével. A hippik mintaképéül a természettel harmóniában élő népek életmódja és eszközei szolgáltak. Ezek közé tartozott a hordozókendő is. Persze, az emberek többségétől a gyermek testközelsége iszonyatosan távol állt. Az úgynevezett fejlett társadalmakban már csak a lenézett, szegény, összetartó közösségeket alkotó népek – spanyol ajkúak, eszkimók, cigányok – hordozták kicsinyeiket.
S bár a hippik kora letűnt, a hordozási „hóbort” megmaradt, csöppnyi teret nyert a többségi társadalom többnyire értelmiségi fejeiben. A hippik után szabadon az elit tagjai is egyrészt egyre bátrabban mertek ösztöneikre hallgatni – kezdték elhinni, hogy ilyen nekik is van –, másrészt a tudományban hívők számára kutatások igazolták: a hordozás jó. Sőt! … Majd a 70-es években kialakult a hosszú, keskeny hordozókendő, ami a modern kor anyáinak lett sajátja.
És a hippik előtt? Európában a XV-XVI. századtól térségenként külön-külön alakultak a hordozás eszközei. Egyházasdengelegen például a kisgyerekeket hamvasban, Turán tacskában, a svédeknél bälgban, Walesben pedig Siol Faguban kötötték magukra szüleik. És itt fontosnak tartom kiemelni, hogy hordozni csak ott lehet, ahol a gyerekekről saját szülőjük gondoskodik. Ez pedig a XVII-XVIII. századi Európában a szegények kiváltsága. Tehetős körökben a gyermekeket dajka szoptatja, levegőzteti, neveli – szerencsés esetben szeretettel. Nem véletlen, hogy ekkor jelennek meg – egyes források szerint először Viktória királynő udvarában – az első babakocsik. Az eleinte mókás játék idővel elterjedt, napi szállítóeszközzé avanzsált. Hordozni pedig immár csak a legnyomorultabbak hordoztak, no meg a távoli tájak vademberei.
Az a tény, hogy a középkor után tájanként fejlődtek a hordozóeszközök, nem azt jelenti, hogy előtte ne hordoztak volna az emberek. Éppen ellenkezőleg. A hordozókendő a középkorban Európa-szerte mindennapos eszköz volt. Erről tanúskodik számtalan kendővel ábrázolt (szoptató) Szűz és Szent. Közülük kerül ki az első ismert hordozós művészi ábrázolás is, Giotto Menekülés Egyiptomba című alkotása. Egészen bizonyos, hogy ott, ahol a Kisjézus kendőben utazik édesanyja ölében, a kor hétköznapi anyái is eképpen vitték gyermekeiket.
A középkor azonban messze nem a kezdet. Ugorjunk csak vissza időben pár millió évet, s figyeljük meg mi is történt. Az emberős felegyenesedett, szőre megritkult, utódai gyámoltalanul születnek, folytonos testközelséget igényelnek. Az embercsecsemő viszont – a majomtól eltérően – hónapokig képtelen anyján megkapaszkodni. Az egyedfejlődés során tehát a kisbaba hordozási igénye megmaradt, de neki s még inkább gondozójának hordozós adottságai elvesztek, átalakultak. Az életben maradáshoz eszközre volt szükségük. Több antropológus vélekedik úgy, hogy az ember által készített első eszköz valamilyen gyermekhordozó lehetett.
A baba- és gyermekhordozás tehát így vagy úgy, de végig kíséri az emberiség történetét. Ahogyan az élet minden területét, a gyermeknevelési szokásokat is az adott kor, kultúra értékrendje határozza meg. Van, ahol a túlélés a fő szempont: az utódok hordozása létkérdés. Másutt az együttélés azt jelenti, hogy gyermek éppoly része saját társadalmának, ahogyan a felnőttek. Az egészen aprók is a többiekkel együtt léteznek, mozognak, velük egy szinten – átvitt és szó szerinti értelemben is – méltósággal élnek. Ez csakis hordozva kivitelezhető.
Megint más társadalmak az önállóságot emelik minden egyéb érték fölé. A társadalom egyénekből, sok-sok „én”-ből áll. Ez tükröződik a gyermekekkel való viszonyban is. A legkisebbeket is önmagukban értelmezik. E szemlélet szerint a tőlük is elvárják, hogy jól viseljék az egyedüllétet; a babák saját szobát, ágyat, a közlekedéshez külön eszközt kapnak. Az ilyen társadalom, paradox módon, a gyermekeket anyjuk nélkül kezeli, „látja”, még akkor is, ha az általa oly nagyra becsült tudományos kutatások többször is egyértelműen kimutatták: egészséges, harmonikus fejlődés a csecsemők, kisgyermekek esetében folyamatos testkontaktus biztosítása (hordozás) nélkül elképzelhetetlen.

A baba- és gyermekhordozás története több millió éves. Az emberek, gyermekek testkontaktusigénye az évmilliók alatt változatlan, a társadalom tekintete, értékrendje változik csupán…

(A cikk megjelent a Zsebibaba füzet 2009. szeptemberi számában.)